Csepregi Tamás: Szintetikus álom

Tuan kiadó, 2009

263 oldal

Itt megrendelhető.

Mit beszéljek mellé, ez egy korrekt módon megírt könyv. Se több, se kevesebb, és ez nem csak a felhozatalhoz képest jó dolog, de önmagában is. Nyilván nem fogja minden új SF kiadvány megváltani, vagy akár csak megrengetni a világot, de ha azt a – nem is olyan könnyű – minimumot hozza, hogy amit vállal, azt teljesíti, akkor én már elégedett vagyok. Csepregi Tamás novelláskötet-regénye pedig ilyen.

A CP (cyberpunk, kiberpunk, és egyéb névváltozatai) nem foglal el túlzottan jelentős helyet az életemben, olvasottságom is elég kicsi a téren. Az egyik első ilyesmi egy „Kibermacák” (vagy hasonló) című írás volt egy Cherubion antológiában, hát, inkább lépjünk tovább… Szintén ebben a sorozatban találkoztam még Richard Hell egy regényével és novellájával (Ars Una, Álmod is tudom), ezek már jóval komolyabb művek voltak, a szerző mégis hamar kiesett a kiadó csapatából és azóta egész más területen fut be karriert. Meg persze próbálkoztam Gibsonnal is, most is ott figyel a polcomon a Szukits -féle féltégla, de bevallom férfiasan, már kétszer kiesett a kezemből. Harmadszorra viszont menni fog, ígérem. Ja, és volt Hiperballada is, állítólag az is CP pozitív.

Lényeg a lényeg, a CP-hez még annyit sem értek, mint a SF-hez úgy általában, szóval könnyen lehet, hogy a Szintetikus álom a létező összes klisét a lehető legsablonosabb módon írta meg, nem tudom, de annyira nem is érdekel. A kötetet önmagában nézve számomra nagyon egyben volt. Itt-ott éreztem pózokat, amik még nekem is rémlettek máshonnan, meg a kötelező gyakorlatoknak a szerepe is kimerült sokszor az elengedhetetlen komor hangulat megfestésében, de a CP az CP. Napszemüveg, eső, keleti kaja.

A XXI. század vége felé járunk, Budapesten, amit most Pest-Buda Agglomerátum Rt.-nek hívnak, posztjárványos világ, kínaiak, szintetikus mindenek, céges mindenhatóság, tehát a szokásos alapanyag, ezúttal hazai formára gyúrva. Lehet azt mondani, hogy igazából bárhol máshol is játszódhatnának a történetek, max. a neveket kellene kicserélni, talán még igaz is lenne, de sose értettem azt, hogy ha van egy magyar szerző, aki olyan regényt/történetet ír, ami akárhol játszódhatna, akkor miért nem teszi ezt automatikusan magyar helyszínre. Szerencsére már túlestünk azon az időszakon, ahol az SF-ben a magyar szál csak a Dévényi-féle humorkodással volt elképzelhető, ma már nem kell extra és nagyon súlyos indokokat csatasorba állítani ahhoz, ha valaki a jövő (vagy alternatív egyéb kor) hazai ízeivel akar foglalkozni. (Mármint akadnak olyan kiadók, ahol nem kell.) Egyébként Gáspár András mondta az egyik író-olvasó találkozóján, hogy a Vogel-történeteket is megírhatta volna valami külföldi helyszínen, de akkor ma már a kutya se emlékezne rájuk. A Szintetikus álomból valószínűleg nem lesz olyan kultuszkönyv, mint a Kiálts farkast-ból, de ennek ellenére szerintem nagyon jól tette a szerző, hogy nem mozdult ki fővárosunk kies falai közül, még akkor is, ha a hazai vonatkozás inkább csak színesítő elem. Ez így a természetes.

Regény vagy novellafüzér? Úgy tudom, hogy a Zsoldos-díj zsűrije befogadta regénynek, ami akár érdekes kérdéseket is felvethet a „mi a regény nekik” témában, ismerve az előzményeket, de ez most mellékszál, majd pampogok máshol a pályán kívülről. Legyek következetlen: szerintem jól tette, mert ez a kötet egyben szemlélve egész más képet ad, mintha kiragadnánk valamelyik novelláját. A történeteket nem csak a közös világ és pár közös szereplő kapcsolja össze, hanem van egy laza ív is, ami szép fokozatosan kirajzolódik, majd a végén teljesen kifeszül, bár azért egy regény szerkezetétől messze áll. Személyes perverzióm, hogy pont szeretem az ilyen megoldásokat is, sokszor úgy érzem, hogy többet el lehet mondani egy szorosabban összefűzött történetfüzérrel, mint egy überprofin szerkesztett, dekára kiszámolt regénnyel. Olvasóként szeretek barangolni a kitalált világokban, benézni olyan sarkokba is, amik kimaradnának, ha a szerző végighajszolna az általa kitalált történetíven. A novellafüzérbe beleférnek a kis hangulatfestő írások is (amire a Szintetikus álomban is látunk példát), egyes szereplők rövidebb ideig ugyan, de jobban a fókuszba kerülhetnek, lehet ellenpontozni, és még számtalan egyéb lehetőség nyílik, ha nincs annyira megkötve a szerző keze.

Épp ezért nem is emelnék ki külön írást, írásokat. Az eleje kicsit lassan indul be, emlékszem, az első novellát könyvtárban olvastam és annyira nem győzött meg, hogy folytattam volna a kötetet, de később, mikor saját példányhoz jutottam, a következő írások már beszippantottak a világba. (Szintén oldalszál, de a kötet egy „kocsis” példány volt, vagyis az autóban tartottam és olyankor vettem elő, amikor valami miatt várnom kellett fél órát-egy órát, ilyen helyzetekre pont ideális egy novelláskötet.) A karakterek is élnek annyira, amennyire egy ilyen műben élniük kell, a kétdimenziós figurák is a helyükön vannak és nem akarják átvenni a plasztikusok helyét (ezt a szokást szintén nem ártana szélesebb körben elterjeszteni), a jelenetek ritmusa is a legtöbb helyen jó, néhány novella felütése pedig kifejezetten erős – még egy érv amellett, hogy miért jobb egy ilyen szerkezetű kötet, mint egy átlagos regény.

Mindent egybevetve - meg a keretes szerkesztésnek is adva – a Szintetikus álom egy korrekt módon megírt könyv, soha rosszabbat egy első kötetes szerzőtől, sőt, a hazai SF kiadványoktól sem, a következő Csepregi kötetet sem fogom kihagyni.

A képlet elvileg egyszerű lenne. Van pár elfekvő kéziratom, amik, hacsak az elmúlt években nem felejtettem el teljesen írni, megütik a közreadhatóság mércéjét, jelentsen ez a szint bármit is manapság. Szeretem az e-könyveket és szerintem nagyon hamar megkerülhetetlen tényezői lesznek a piacnak. Van/volt több megkeresésem is most induló e-könyves projektektől, hogy publikáljak náluk. Ennek ellenére mégis húzódozom a dologtól és a megcsillantott “vagyoni előnyök” ellenére inkább felrakom ingyenesen letölthető és terjeszthető formában az írásaim arra érdemesnek gondolt részét, nem csak már nyomtatásban megjelenteket, hanem teljesen újakat is.

De miért?

A jelenlegi, szerzői látókörömbe került e-könyves projektekkel a következő problémáim vannak:

1. Szöveggondozás és társai. Minimális, vagy amit a szerző megold, beleértve a címlapot, tipográfiát és egyebeket. Legalábbis ami eddig lejött nekem, az ez volt. Végső soron ez logikus is, mindez pénzbe kerül, annyira nem is kevésbe (kaptam már 200E karakteres szövegre 90E-es ajánlatot is komplett, profi nyomdai előkészítésre, de még a felét se fogja kitermelni sose egy fizetős e-könyv, legalábbis jelen helyzetben, szvsz). Ez az igényes olvasót zavarhatja, és azért az olvasók többsége szerintem igényes, ha pedig még fizet is valamiért, főleg. Magamat ismerve meg a saját szövegeim átnézése elég problémás, gyakorlatilag vak vagyok a legtöbb elütésre és hejesírási hibára, akkor is, ha tudom, hogy mit hogy kell írni. Mások szövegeinél nem annyira, de a sajátra nagyon. Ismerősökön meg nem mindig van képem ilyen szempontból nyerészkedni, csak ha felajánlják, de még úgy is nehezen.

2. Úgy látom (bár nem ismerek minden adatot), hogy nagyon kis számban veszik meg a fizetős e-könyveket, tehát még akkor is pár kávére/egyébre elég zsebpénz lenne a nyereség, ha befektetés nélkül kerül ki a szöveg. Ha pedig költ rá a szerző/kiadó (korrektorra, tördelőre, borítótervezőre, stb), akkor szinte reménytelen a megtérülés a legtöbb esetben. (Ugyanez igaz lehet a POD-ra is, ott még az előszéria költsége is hozzájön.)  Egy szerző két dolgot akarhat, ha kiadják: pénzt és (el)ismertséget, nem feltétlenül egyik sorrendben. Fizetős e-könyv esetén egyiket se látom esélyesnek.

A folytatáshoz katt ide.

Mondhatunk akármilyen szépeket is kedves “műfajuknról” (ami téma meg egyéb), de hiába a mély mondanivaló igénye, hiába a hárításnak sem utolsó gettóérvelés, hogy a csúnya magas irodalom lenézi a szkifit, hiába a szent tudományra való hivatkozás (ott a “science” a névben - igaz, már a születésénél is kb. úgy volt ott, mint Pilátus a Krédóban, de utólag jó érvnek hat), szóval minden hiába, a tényen nem változtat. Well, a tény pedig az, hogy az SF, még a legkeményebb hardesef is szórakoztató irodalom. Lenne. Ennek minden velejárójával. Ez van. Szölávi.

 A szórakoztató irodalom szerintem a lehető legjobb kategória, ahova egy mű kerülhet. A szórakozás ugyanis nem valami alantas dolog, hanem az egyik legnemesebb. Lehet persze alanta is, de mivel a “szórakozás” egy nagyon szubjektív dolog, ezért a szórakoztató irodalom se valami objetkív kategória. Ismerek olyan elvetemültet, aki szórakozásból minden évben megcsinálja a matek érettségi feladatsort. Nekem az büntetés lenne. Ellenben én kikapcsolódási célból (is) szeretek szótárt olvasni. Ilyen is van. Van, akinek az Illiász a szórakoztató irodalom. Van, akinek a Romana füzetek olvasása fizikai kínt jelentene. Van, aki számára a Justitia pl. egy könnyed strandi olvasmány, másnak ugyanez a könyv lehet a halál nyolc órája. Szóval a kategória mindent elbír szinte és számomra egyáltalán nem derogáló, ha valamit ide sorolnak. Inkább már ez, mint a önmaga által magasnak titulált irodalom ki tudja, milyen módszerrel élvezhető dolgai.

 Na de ha a SF szórakoztató irodalom, akkor az egyik legfontosabb ismérve az, hogy szórakoztasson. Az SF - néhány kivételtől eltekintve - nem kap állami támogatást, így abból él, amit produkálni képes. Ez pedig nagyon jó dolog, elég csak megnézni, hogy miket tartanak mesterségesen életben. Utálnám, ha az SF is ide fajulna. Itt is lehet persze kóklerkedni, de hosszú távon nem, ez a lényeg. Az pedig csak egy mítosz, hogy manapság a ponyvát veszik, mint a cukrot. Nem veszik, ott is alacsonyak a példányszámok, hacsak nincs valami rendes marketinggel felpörgetve, de az megint csak nagy befektetés és nem utolsósorban kapcsolatrendszer kérdése. Az átlag SF (író, kiadó) abból él, amit produkálni képest. Esetleg egy darabig szálldos virágról-virágra (világról-világra), de kicsi a pocsolya, hamar elfogynak a lefutható körök. Az SF írásoknak, kiadványoknak szórakoztatniuk kell - méghozzá minőségi módon szórakoztatniuk. Mert ha nem szórakoztatnak, nem veszik meg őket, ha nem veszik meg őket, vége a dalnak. (Feltéve, ha nem véreznek el a terjesztésen, de az más tészta, és ez nem is akar átfogó elemzés lenni.)

 Visszatérve az alapkérdéshez: miért jó SF írónak lenni? Szedjük pontokba az eddigieket:

(folytatás ide kattintva)

Karácsony alkalmából egy régi-új, eddig sehol meg nem jelent regényt töltöttem fel a másik blogra.

A Gyűrűző idő regény leginkább az alternatív történelmi művek közé sorolható be. Hogy nézne ki ugyanannak a szereplőnek az élete, ha nem hal ki az Árpád-ház, vagy ha a tatárok tényleg elpusztítják a Magyar Királyságot, vagy ha Mátyás a XXI. századig is fennmaradó dinasztiát hoz létre, ha a Habsburgok alatt a magyarok is lecserélik a nyelvüket németre, mint az írek tették az angollal, a Magyar Tanácsköztársaság tartós fennmaradásáról és egy 1956-ban kitört lokális atomháború utáni világról nem is beszélve?

A regényről bővebben (előszó, tartalom, szerkesztői vélemény) itt: Gyűrűző idő. 

Lassan kikerül a maradék része is a Brin novellának, amit a FicitonKult kezdett el közölni, s amit - némi (nem is némi) sürgetés hatására sikerült végül lefordítanom. Bár nem tartozom a hazai SF-ért önzetlenül tevő felkent apostolok közé, sőt, de ennek ellenére egyből igent mondtam, amikor megkerestek azzal, hogy fordítanék-e nekik, az az egy feltételem volt, hogy _rövid_ legyen. A FictionKult amúgy futtat pár figyelemre méltó projektet, bár inkább csak az irodalmi részre figyelek, de a Kis testvér fordítás meg most a Brin novellák</a> közlése azért nem rossz kezdeményezés. Szóval elvállaltam egy rövid novellát, erre kaptam egy 40 000 karaktereset, ami végül is olvasni tényleg nem sok, de azért nem is az a flashfiction, mint amit a szép emlékű 3000 képviselt. (Amivel kapcsolatban, az évad számát nézve, remélem, hogy nem lesznek az elsőkből utolsók…)  De a 40 000 karakter hagyján, ráadásul Brin mester egy hardosabb SF írásáról volt szó, tele olyan cuccal, amit még magyarul se tudtam, hogy micsoda, a wikit bújtam nagyban, de hát tartok tőle, hogy olyan is lett. (Egyetlen szaknyelv van, amihez valamennyire értek, az a teológiai. Nesze nekem.) Az ilyen meg mindig megakaszt, mert szeretem érteni, amit fordítok, és az se mindig segített, ha a homályos részeket hátrahagyva a könnyebbekre koncentráltam, ahol olyan, hétköznapi halandóknak is értelmezhető tevékenységeket végeztek, mint például evés, okoskodás, beszélgetés, sörözés. Nem jó hátrahagyni lefordítatlan szöveget, mert elveszi azt az örömöt, hogy “na, már hét oldal megvan a tizenkettőből.”  Mikor - jócskán csúszva és ennek megfelelően égő pofával - átküldtem az anyagot, kértem, hogy valami szakival nézessék át, mert magamat mélyebbre már nem tudom ásni, de az oldalt nem akarom lehúzni. Az újabb részekből kiderült, hogy mi lett ebből.

Folytatás ide kattintva

Jonathan Cross: Kvartett

Tuan kiadó - itt lehet megrendelni

nem kritika (ez “a” kritika ), nem objketív, és előre szóltam a spoilerekért

Ez egy olyan könyv volt, amit az első jelenetek elolvasása után végleg letettem volna, ha nem potyaként érkezik, kritikáért cserébe. És milyen jó, hogy így érkezett, mert az egész köteten átrágva magam azért némileg változott az összkép, bár az a legyes-fürdőkádas rész továbbra is egy olyan kategóriadobozban fekszik nálam, aminek a címkéjét inkább nem is írom le. Egyébként ez a kettősség nagyon jellemző a Kvartettre: kifejezetten ígéretes és kifejezetten ZS-kategóriás megnyilvánulások egyaránt találhatóak benne, és a dolgok természetéből kifolyóan ez eléggé betesz az ígéretes részeknek is. Ugyanakkor ott van az az ígéret is, hogy ebből, valamikor, jó szerkesztéssel még lehet valami olyasmi is, amitől – a jó Will Hunting szavaival élve – befelé nő az ember haja, ha elolvassa. Meg amúgy is, manapság, amikor folyton azon megy a siránkozás, hogy mennyire tré a kiadási helyzet, meg a gonosz nagykerek, meg a rettentő kicsi példányszámok, és még azt sem veszik meg, meg hasonlók, szóval ilyen körülmények között szerintem csak olyan hazait kellene kiadni, ami igazán ütős. Kilencven óta sok kiadvány és kiadó kemény munkával elérte, hogy a „publikálható” kategória szintje ott legyen, ahol, ezt a szintet a Kvartett is könnyűszerrel teljesíti, de ez inkább a (tágabb, sok éves átlagban értett) mezőnyt minősíti. Nyilván nem akar fajsúlyos irodalom lenni, viszont az „szórakoztató” kategóriában is jó, ha biztos mesterségbeli fogásokkal (ami alakul) és kizökkentő, zavaró momentumok nélkül, csak alaposabb kapirgálásra megbicsakló logikával íródik meg egy történet. Na itt kellene, kellett volna egy alapos gyomlálásnak alávetni a Kvartett szövegét.

Kvartett, mert négy szereplő van, akiknek eleinte párhuzamosan, majd úgy-ahogy összekapcsolódva halad a története, a végén egy nagy közös fináléba érkezve, ahol mindenkinek akad némi szerepe. Mondjuk ez ilyen több szereplőtől induló, több szálon futó történetnél ez kötelező gyakorlat is, de az utolsó jelenetet is elhagyva olyan érzésem volt, hogy ezt csak úgy tessék-lássék szőtték egybe, mert az a plusz, amit egy-egy szál a nagy egészhez hozzátett, nem feltétlenül kívánta meg a regény negyedét. Ha nem is az a Tordai-hasadék jellegű történetszövés, de azért hajaz rá kicsit. (Valami bohózatban volt, ahol a wannabe komédiaszerző boldogítja a jobb sorsra érdemes direktort a legújabb remekművével, aminek a címe „Tordai-hasadék”. A szerző, saját írásán nagyokat hahotázva vázolja a teljesen összefüggéstelen eseményeket egy rakat, hajánál fogva előrángatott szereplővel, akiknek nem sok közük van egymáshoz, majd a csattanót előkészítve az elkínzott direktor megkérdezi, hogy miért az a címe a darabnak, ami. Mire – újabb önhahotával a válasz - „mert a végén mind abba esnek bele!”) Jó, természetesen a Kvartett ennél szorosabban köti össze a szereplőit, de messze voltam attól az élménytől, hogy „aha, ez nem is lehetett volna másképp”. Inkább az volt, hogy „oké, akkor így kapcsolta egybe, egynek jó.”

Na, csámcsogjunk még egy kicsit a Zs-kategóriás elemeken, hogy az írás íve inkább pozitív legyen a vége felé haladva.

Ott van ez a szerencsétlen írónő, aki kiégett és kínjában fűvel-fával lefekszik. Értsd szó szerint, bár nem tudom, hogy ezen a poszt-apokaliptikus sablonvilágon nő-e fű, de ha nem, pár száraz szálat biztos találni valahol, betömködési céllal. Most komolyan, lemegy a tengerpartra, ahol a tengerpart mocskát túrja egy tisztítórobot és – nem tudom szebben kifejezni, előre is szappant a számba – megdugatja magát vele. A tisztítórobot persze humanoid forma, mert az a legideálisabb a feladatához, és egy olyan szondával dugja meg a nőt, amivel valószínűleg a víz tisztaságát vagy egyebét vizsgálja, tömör erotika és higiénia az egész. Poszt-apokaliptikus mocskos tengerpartot még nem láttam, de a szerintem a pesti dunapartról is kevés olyan fallikus formájú eszközt lehetne felszedni, amit egy nő (akármilyen) szívesen használna a regényben leírt célokra. Vagy csak én vagyok túlzottan tisztaságmániás, vagy szegény hölgyünk beteg perverzitását nem tudom hitelesen átélni, nem tudom. Mindezt kezdőjelenetben, bár mondjuk a borító alapján ez nem érhet meglepetésként senkit. Ezután a nő hazamegy és beveti magát a fürdőbe – gondolom, felére akarja csökkenteni a már beszerzett fertőzések számát, bár kissé aggódtam, hogy tart bent alig használt vécékefét vagy csőgörényt – és ott észrevesz egy legyet, amit a poszt-apokaliptikus mocskos tengerpartról hozott fel magával a város elit felső részébe. (Alul a mocskos lúzerek laknak, felül az életképtelen, de szemét gazdagék, és jól el van zárva egymástól a két városrész, legalábbis egyelőre.) A légy izgalommal tölti el, kiemelten az, hogy nemrég még a mocskos tengerparton dagonyázott a lábaival, mind a hattal. Gyorsan meg is csonkítja szegény állatot, majd a szárnyaitól megfosztott legyet a lábai közé teszi, hogy a már mélyebben is megismert tengerparti mocsokkal borított apró lábaival tapicskálva a csúcsra repíttesse magát vele. Na itt ért össze bennem mindaz, amit a női lélekről, anatómiáról, higiéniáról, logikáról és esztétikai élményről botor módon tudni véltem, és egy időre pihentettem a könyvet.

Oké, értem én, azt kell ábrázolni, hogy az írónő nem százas, kiégett, megcsömörlött, hülyeségeket csinál, szánalmas, stb. Vagy lehet, hogy nem ez volt a cél, de jobb híján erre tippelek. De ezt így telibe a képembe, kukásrobotostól, szennyeslegyestül, ráadásul éhgyomorra (ezzel indul a regény), az kicsit túllövés a célon. Mondom ezt szubjektíve. Persze ez maradjon az én egyéni szociális problémám, vannak, akik még ennél is durvább dolgokra buknak, lelkük rajta. Ami viszont bosszantó, az az, hogy azért a regény nem végig ez, tehát az elején felvillantott kép nem fedi le azt, ami utána következik, ráadásul semmi olyat nem közölt, amit ne lehetett volna finomabb eszközökkel, esetleg sejtetve ábrázolni (ami sokszor többet mond), ezzel a kakukaszexes jelenetsorral viszont ragyogóan elérte, hogy az egész Kvartettet ezzel minősíthessék. (Ráadásul jogosan.) Anno a Hungaroconon kérdezgettem, hogy mi ez a Kvartett, amit egyes – hamis – kiszivárogtatások egyenesen meglepetéskönyvnek, potenciális ZSP-esélyesnek mondtak, és ami a válaszokból megmaradt, az az, hogy ebben lesz a nőnek egy légytől orgazmusa. Sex sells, ugyebár. Vagy mégsem. Inkább sex flies.

Pedig vannak nagyon jó részek is a regényben, de… De igazából szerintem az egész írónős részt ki kellene vágni a susnyásba, jó, elindítja a hágatással a robot azon az úton, hogy felfedezze az áramkörei mélyén élő embert, aki aztán a fináléban jól rátalál majd a régi szerelmére (ma már a robotok sem hűségesek…), aztán ezzel nagyjából ki is merül a szerepe a nagy egészhez viszonyítva. A vesszőfutása a mélybe süllyedve egy idő után már unalmas, hacsak azt nem vesszük, hogy fizikailag kb. a terminátorra hasonlíthat a sérüléstűrő képessége, mert ami vért elpotyogtat útközben, illetve amiken keresztülmegy (meg a fél alvilág, ami egy fél éjszaka alatt síkosító nélkül keresztülmegy rajta) az egy osztag szuperkommandósnak is betenne, ráadásul a tömeges megerőszakolása után még késel, aztán simán felkapaszkodik egy betört üvegtetőn, utána kicselezi az autóval őt üldöző algonoszt, és átvág a fél városon. De mondom, valószínűleg nekem hiányosak az anatómiai ismereteim. A végén pedig ő is ott van, ahol a part szakad, utána meg nagy hatású illegális politikai író lesz belőle, akit az új diktatúra sehogy sem tud elkapni. (Pedig csak azt kellene lenyomoznia, ki vesz nagy tételben egyszerre kb. hatféle nemi betegség- és kétszer akkora nagyságrendű hüvelyi fertőzés elleni szert, miközben pszichiáter segít neki feldolgoznia a poszt-traumatikus szindrómáját.) Mindegy, nem ragozom ezt tovább, ennek a nőnek max. kis epizódszerep járt volna a saját jogán, a robotnak adott kezdőlökés (-tól kapott kezdőlökések) tájékán, aztán annyi. Nézzük a másik három szálat, amiből minimum kettő megérdemelte volna még a legyes nő által elfoglalt terjedelmet.

Ott a robotunk, amiből (akiből) lehetne valami, ha nem lógna ki állandóan a lóláb. Humanoid, mert ha egy nagy légpárnás félgömb lenne (tengerpartot tisztít), akkor a tizedéig sem jutna a városbeli kalandjainak, de így természetesen fel van szerelve mindennel, ami leendő kalandjaihoz kell. Tipikusan az, amikor egy jó ötletet kiherélnek. Ugye ő az, akinek az elektronikus agyába bekerült egy másik főhős szerelmének elektronikus lenyomata, a harmadik gonosz főhős által, aki egyébként a már kitárgyalt nő exe. A történetek során mindenki valakit-valamit keres, a robot azt, hogy ki a fene tartozik ahhoz a névhez, akit nem tud elfelejteni a nőszondázás óta. Közben követhetjük azt, hogy viaskodik a programja és az emberi énje, persze az utóbbi nyer, mert a szerelem mindent legyőz. Mennyivel nehezebb lett volna megírni azt, hogy egy teljesen célszerű alakú, emberre nyomokban sem emlékeztető és egyszerű feladatának megfelelően egyszerű és célorientált programozással rendelkező bádogdobozba zárva szenved a félig öntudatára ébred e-ember, aztán ebből a helyzetből éri el azt, hogy újra összejöjjön az emberi testben marad szerelmével, aki közös gyermeküket várja, miközben aktívan küzd a túlélésért. Ehelyett robotunk (miután megszeretgette az írónőt, bár maga is csodálkozott rajta) nyakába veszi a várost, tud képernyőn keresztül kommunikálni (de az MI-je ellenére közvetlenül nem tud szavakat kiadni a képernyőjére, hanem lenyit hozzá egy billentyűzetet és azon pötyög, ez csak egy kicsit bonyolultabb, mint egy dróttal összekötni az agyát és a képernyőt), de tengertisztító ellenére képes levegőt is tisztítani, méghozzá olyan sebességgel, hogy a nyakában csimpaszkodó ember életben marad egy túlnyomásos, mérgesgázzal teli gázvezetékben is. Ezt a robotot nem tisztításra tervezték, hanem arra, hogy képes legyen végigvinni a neki kijelölt kalandokkal tarkított pályát a Kvartettben. Ez elég hamar kiderül és innentől kezdve súlytalanná válik az egész története, ha látszik rajta, hogy ehhez a történethez tervezték, akkor miért kellene izgulni érte. Pedig tényleg sok potenciál lapult benne.

A kedvenc karakterem a várandós lány volt, aki eltűnt szerelmének magzatával lelép a legütősebb alvárosi bandából, mert ennél jobb életet képzel el leendő családjának. Igazából egy bálványozott hős apja, meg van egy sablonvonásokból összerakott bátyja, akivel összeülve közösen elmesélik az olvasóknak, ki is volt az apjuk. Igazából nem az olvasónak mesélik, hanem egymásnak, sokadszor, bár ha az olvasó felvilágosításának funkcióját kivesszük ebből a jelenetből, akkor nem sok értelme marad. Ez így egy ZS-kategóriás megoldás egy annál sokkal többet érdemlő alapötletben, és mint ilyen, ez is bosszantó. Számos más módon át lehet adni ilyen információkat a szereplők előéletéről, hátteréről, akkor miért így?

Ennek ellenére nekem ez a karakter vált a legplasztikusabbá, legélőbbé, bár ebben az is közrejátszhatott, hogy szinte kivétel nélkül lapos sablonszereplők vették körül, így előjött a kontraszt. A hirtelenkedő, egységsugarú bátyó, a hatalommániás bandavezér – a karakterben rejlő potenciált mutatja, hogy ennek ellenére egész jó párbeszédeket is le tudott folytatni velük. Szépen sikerült kidolgozni a motivációit, a vívódásait, az, amikor ellopja az írónő belépőkártyáját, olyan rész, ami magasabb szinten is bőven megállná a helyét. Az írónő és a robot városbeli szenvedése helyett a várandós lány jeleneteit kellett volna mélyíteni, az őt körülvevő szereplőket jobban kidolgozni, plasztikussá tenni, jobban összekavarni a motivációikat, érdekeiket, ellentéteiket-vonzódásaikat. Így is a Kvartett legjobbja, de rengeteg lehetőség maradt kihasználatlan vele kapcsolatban - is.

Végül pedig az írónő exe, aki áttételesen elrabolta a várandós lány szerelmét, majd digitalizálva a tisztítórobotba juttatta valahogy – végső soron Ed az, akinek a kezében összefutnak a szálak. Ő se lenne egy rossz figura, de jóval többet lehetett volna belőle kihozni. Így nem sokkal haladja meg az őrült tudós figuráját, amit néhány (karikírozott?) kellék is kihangsúlyoz, heveny felindulásból elkövetett agyműtétnél szanaszét spriccelő vér meg egyebek. Pedig a vázolt belső-külső konfliktusok felvillantották egy sablonokból induló, de komoly, összetett figura lehetőségét is, de ez azután megmaradt valahol félúton. A szépen összegyűjtött alapanyag ellenére: tehetség, pragmatikus gonoszság, gyerekkori traumák és egy halálos kor, egy (félig lopott) találmány, ami minden írott és íratlan szabályt átlépve örök életet hozhat, konfliktus a felügyelőcéggel, időbeli szorítás és egyre sürgetőbb, meggondolatlan tettekre indító lépéskényszer. Több terjedelemmel és a bepofátlankodó ZS-kategóriás alkatrészek kisöprésével ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni, mint ami végül sikerült.

Tehát a „Kvartett” cím ellenére sok ide ez a négy szereplő, sokat markol, keveset fog vele a szerző. Ehhez a terjedelemhez és alapossághoz elég lett volna a „Duett” is: a várandós lány és az orvos története, akiknél a másik kettő szereplő megmarad annak, ami valójában: epizódszereplőnek. (Fontos epizódszereplőnek.) A két eltérő, de hasonló célok felé (és végső soron egymás irányába) mozgó szereplőn keresztül pedig mélyebben ki lehetett volna bontani nem csak a felvetett kérdéseket, de a város világát is, kalandokban és a horrorisztikusnak szánt elemekben pedig így se lett volna hiány. (Ezek a horrorosnak szánt dolgok így leírva, sablonhelyzetekbe ágyazva annyira nem hatnak, az hogy fröcsög a vér, meg leesik a fél feje agyastól, meg kipukkad a gennymanószökevény algonosz strici zsírgombóca a nyakán… ez számomra nem bizonyult túlságosan borzongatónak. )

A fent vázolt, szerintem a történethez viszonyítva felesleges és indokolatlan hibák, hiányosságok miatt nem jut át a Kvartett azon a Kapun, ami elválasztja az „egynek-jó” SF könyveket a felsőbb világba tartozó kalandtörténetek klubjától. (Nem a „magas” irodalomtól, hanem a minőségi szórakoztató irodalomtól, ami egyszerre tud izgalmas és valamennyire mély is lenni, mesterségbeli botlásoktól mentesen, legyen történetszövésről, belső logikáról, olvasóbarátságról és hasonlóakról szó.) És kár érte, mert az alapanyag jó és a fel-felbukkanó ütősebb részek azt mutatják, hogy a szerző, hacsak nem enged a „már megjelentem, innentől már sínen vagyok” csábításának, ennél még sokkal többet is le fog tenni az asztalra.

Elkezdtem leírni a felvett első félóra beszélgetését, az első adagot teszem most fel, az is öt oldal. Elég gyenge lett a felvétel, de igyekeztem mindent kihallani, ha valamit nem sikerült, akkor természetesen pontosítok, rosszindulatúan senkinek nem adtam olyat a szájába, amit nem mondott. (Akkor is, ha ezt nehéz rólam elhinni. ;) ) Kicsit fésültem a fogamazásokon, főleg a sajátomon, pl. itt nem kezdek minden mondatot “hát”-al és a legtöbb mondatomnak van állítmánya.

Betűkódok: SM: Sárdi Margit, Onsai: Onsai, SzS: én, H: ismeretlen hallgató, sajnos nem nagyon sikerült senkinek a nevét megjegyeznem, meg kihallani sem tudnám, kihez tartozik a hang.

Szóval erről esett szó az SF szemináriumon (és nem az SF Szakosztályon, mint az Avana honlapja írja, bár érdekes íze van a tegnapi levéllel együtt. :) )

A beszélgetés itt olvasható.

Pár hónapja azt kérdezte Onsai, hogy ezen a bizonyos pénteken el tudnék-e menni az ELTE SF Szemináriumára, amiről már sokat hallottam, bár ezzel nyilván nem vagyok egyedül. Úgyhogy ki is használtam a vissza nem térő lehetőséget arra, hogy megnézzem magamnak közelebbről, hol terem a magyar vitéz SF szakértő.

Annak idején sokért nem adtam volna, ha én is járhatok valami ilyesmire. A Károlin is elég sokféle spec.koll. állt az érdeklődő hallgatók részére, de a SF-hez legközelebbi talán a Tolkient is érintő már nem is tudom milyen című dolog volt. Egy azóta sajnos már elhunyt, végtelenül kedves idős tanárnő tartotta, aki magyar létére olyan British öt órai teázást tudott prezentálni, hogy többször ki kellett néznem az ablakon, nem Londonban vagyunk-e. Sőt, azt hiszem, már akkor is volt ez az eltés óra, némi utánjárással talán még az áthallgatást is el lehetett volna intézni (bár azért ebben nem vagyok száz százalékban biztos, a TO-k világában előszeretettel tenyésznek kifejezetten rosszindulatú lények is, bár engem szerencsére hanyagoltak). Azt hiszem, a korlátozott ismerkedési hajlandóságom mellett azért nem lettem SF szeminarista, mert az angol-vallástanár szakpáron még a kötelező óráimat sem tudtam mindig összehozni, nemhogy extra huncutságokra gondolhattam volna.

Most viszont – mivé lett a világ – nem hallgatóként, hanem vendégként érkeztem a negyedik emeleti kis szobába, aminek a falán néhány SF- és Harry Potter poszter hirdette, hogy itt nem csak régi magyar irodalomról esik majd szó. Mondjuk amikor odaértünk, még három, nem SF-pozitív bölcsészlány várt a sorára, az egyik valamiféle varázsfőzetet kívánhatott készíteni professzori segédlettel, mert a tanárnő régi, titkos recepteket diktált neki, (nekem is van néhány hasonló, ha valakit érdekel) egy másik pedig csendben meghúzódva a sarokban True Blood-ot olvasott. (Bár némelyik szakportált elnézve újabban az ilyen vértocsogós izék jelentik az SF fő vonulatát.) Végül a SF szeminárium teljes mértékben (bár csökkentett létszámmal, mint utólag kiderült, de azért így sem akadt sok üres hely) birtokba vette a szobát. A tanárnővel nem emlékeztünk, hogy a Hungarcon utáni hazafuvarozás közben összetegeződtünk-e (szerintem nem, de hátha a maradék három utas jobban emlékszik), mindenesetre ez most megtörtént. Némi adminisztráció és teakészítés után pedig átkerült a szó Onsai-hoz, aki nem csak maga készült fel az alkalomra, hanem kiderült, hogy korábban az Ellenérdek c. idegen fajok és emberek közti aktusok naturális ábrázolásáról elhíresült művemet is ismertette a többiekkel. (Itt letölthető egyébként, mármint a mű. Képek sajnos nincsenek benne. )

Itt folytatódik a bejegyzés.

Már egy ideje motoszkál bennem, hogy jó lenne egy jó SF honlapot olvasni. Most – igen, természetesen kivételesen – nem fikázni akarok semmi meglévő dolgot, hanem inkább csak arról álmodozni egy sort, hogy milyen lenne a létező magyar SF honlapok legtökéletesebbiket, meg elejteni pár kósza gondolatot arról, hogy milyen lépéseket lehetne ennek az irányába tenni.

Arról már írtam, hogy szerintem nem jó, ha mindenki a saját szemétdombját szépítgeti, sőt, ha akar valamit letenni az asztalra, akkor először egy asztalt kreál hozzá, a meglevő asztalok mellé. Nem a sokszínűséggel van a bajom, hanem azzal, hogy egyrészt így egy csomó értékes tartalom nem jut el a potenciális érdeklődőkhöz, mert a többség nem tölti el a fél napját azzal, hogy végigkattintgassa az összes kapcsolódó blogot, honlapot és egyebet, és az RSS olvasó is csak enyhíti ezt a gondot, már akinél használatban van. Másrészt pedig a sok különállóan pislogó lángocska sem áll össze nagy egésszé, a magányos vagy kiscsoportban dolgozgató szerzők között nem indul meg semmiféle erjedési folyamat, nem állnak össze alkotói gárdává, ami több, mint a tagjai összeadott potenciálja. Ezért kellene kevesebb, de nagyobb lap. Meg így talán nem lenne annyi töltelékcikk, meg ha lenne is, nem lenne annyira hangsúlyos.

Ennek a lapnak lenne koncepciója, nem csak egyik napról a másikra, egyik anyagról a másikra élne. Tudná, hogy mit akar és igényes lenne magával szemben. Nem engedné meg sem a hosszas és kiszámíthatatlan hallgatást, sem a néha tölteléknek sem jó kamuhírek tódulását. Az első azért káros, mert az ember egy idő után már nem látogat el arra a lapra, ahol néhány törzsfórumozón kívül semmi más életjelet nem talál, a másik meg azért rossz, mert a frissülés értéke a nulla felé közelít, legalábbis engem nem érdekel a főoldalon hozott SF töklámpa és az X. sorozat Y. sztárjának a Z. szemölcse. Persze nem vagyok tipikus célközönség, de attól még zavar.

Szóval lenne koncepció, de ebbe a koncepcióba minden beleférne. Az SF, vagy a fantasztikum (ez utóbbi jobb szó lenne a honlap fókuszára) egy nagyon tág gyűjtőfogalom, és az ideális honlap célja az lenne, hogy ezt maradéktalanul lefedje. Vagyis érdekes legyen mindenki számára, aki valamilyen szinten érdeklődik a fantasztikum iránt, legyen az kocka játékőrült, notórius mozibajáró, de könyvektől irtózó, legyen az sznob hard-sf pártoló vagy lelkes űroperahívő, vagy SF makettező, vagy zombi/vámpír/vérfarkasfesitiszta, falkatag vagy falkatagvadász, amatőr író vagy díjainak külön szobát berendező félidol, a honlap mindenkinek mutatni akarna valamit, de leginkább azt, hogy egy kebelre vonva a szanaszét létező SF polgárságot (fogalom by Odo) teret nyújtana arra is, hogy a különböző részek kedvelői esetleg átsodródjanak másfele is. Mindezt pedig úgy lehetne megoldani, hogy a honlap felépítése helyileg is jól azonosítható rovatokból állna, amiknek a bevezetői kint lennének a címlapon (illetve lenne egy főhely, ahol pörgetni lehetne a rovatok legfrissebb/legérdekesebb dolgait). Szóval nagyjából úgy, ahogy a két nagy hírportál kinéz, csak minden SF-vel lenne megtömve.

Most hirtelen pár dolog, ami ezen a honlapon lenne, mintegy egy akolban:
(folytatásért katt ide)

Heti szokásos könyvhírünk, hogy felraktam a netre a kiadott első könyvet is (Viadalív) - ez volt a legelső nyomtatásban is megjelent regényem, ezzel halt be a Dark Space (illetve mégse, mert ebben mintha megint lenne), meg összerántottam egy nagy fájlba a két folytatásával együtt, így egy pdf-ben is letölthető, annyira nem is vészes a mérete. (1.6M). Amúgy 1 212 000 karakteres lett így összerakva, a fene gondotla volna, hogy képes ennyit firkálni az ember első nekibuzdulásában. Immár nem csak a modern asztalfiókként szolgáló merevlemeznek. Itt minden egyben, kritikával meg egyebekkel.

UPDATE: A letöltés természetesen ingyenes, amikor SMS-es, pénzes huncutsággal próbálkozik, a “Nem élek vele” gombra kell csak kattintani és leszakad a témáról. Ez az összes többi letöltésre is igaz.

Lassan a végére érek a dolgoknak és fogok rendesen is blogolni.