Négy jó mindhalálig - Kvartett

Jonathan Cross: Kvartett

Tuan kiadó - itt lehet megrendelni

nem kritika (ez “a” kritika ), nem objketív, és előre szóltam a spoilerekért

Ez egy olyan könyv volt, amit az első jelenetek elolvasása után végleg letettem volna, ha nem potyaként érkezik, kritikáért cserébe. És milyen jó, hogy így érkezett, mert az egész köteten átrágva magam azért némileg változott az összkép, bár az a legyes-fürdőkádas rész továbbra is egy olyan kategóriadobozban fekszik nálam, aminek a címkéjét inkább nem is írom le. Egyébként ez a kettősség nagyon jellemző a Kvartettre: kifejezetten ígéretes és kifejezetten ZS-kategóriás megnyilvánulások egyaránt találhatóak benne, és a dolgok természetéből kifolyóan ez eléggé betesz az ígéretes részeknek is. Ugyanakkor ott van az az ígéret is, hogy ebből, valamikor, jó szerkesztéssel még lehet valami olyasmi is, amitől – a jó Will Hunting szavaival élve – befelé nő az ember haja, ha elolvassa. Meg amúgy is, manapság, amikor folyton azon megy a siránkozás, hogy mennyire tré a kiadási helyzet, meg a gonosz nagykerek, meg a rettentő kicsi példányszámok, és még azt sem veszik meg, meg hasonlók, szóval ilyen körülmények között szerintem csak olyan hazait kellene kiadni, ami igazán ütős. Kilencven óta sok kiadvány és kiadó kemény munkával elérte, hogy a „publikálható” kategória szintje ott legyen, ahol, ezt a szintet a Kvartett is könnyűszerrel teljesíti, de ez inkább a (tágabb, sok éves átlagban értett) mezőnyt minősíti. Nyilván nem akar fajsúlyos irodalom lenni, viszont az „szórakoztató” kategóriában is jó, ha biztos mesterségbeli fogásokkal (ami alakul) és kizökkentő, zavaró momentumok nélkül, csak alaposabb kapirgálásra megbicsakló logikával íródik meg egy történet. Na itt kellene, kellett volna egy alapos gyomlálásnak alávetni a Kvartett szövegét.

Kvartett, mert négy szereplő van, akiknek eleinte párhuzamosan, majd úgy-ahogy összekapcsolódva halad a története, a végén egy nagy közös fináléba érkezve, ahol mindenkinek akad némi szerepe. Mondjuk ez ilyen több szereplőtől induló, több szálon futó történetnél ez kötelező gyakorlat is, de az utolsó jelenetet is elhagyva olyan érzésem volt, hogy ezt csak úgy tessék-lássék szőtték egybe, mert az a plusz, amit egy-egy szál a nagy egészhez hozzátett, nem feltétlenül kívánta meg a regény negyedét. Ha nem is az a Tordai-hasadék jellegű történetszövés, de azért hajaz rá kicsit. (Valami bohózatban volt, ahol a wannabe komédiaszerző boldogítja a jobb sorsra érdemes direktort a legújabb remekművével, aminek a címe „Tordai-hasadék”. A szerző, saját írásán nagyokat hahotázva vázolja a teljesen összefüggéstelen eseményeket egy rakat, hajánál fogva előrángatott szereplővel, akiknek nem sok közük van egymáshoz, majd a csattanót előkészítve az elkínzott direktor megkérdezi, hogy miért az a címe a darabnak, ami. Mire – újabb önhahotával a válasz - „mert a végén mind abba esnek bele!”) Jó, természetesen a Kvartett ennél szorosabban köti össze a szereplőit, de messze voltam attól az élménytől, hogy „aha, ez nem is lehetett volna másképp”. Inkább az volt, hogy „oké, akkor így kapcsolta egybe, egynek jó.”

Na, csámcsogjunk még egy kicsit a Zs-kategóriás elemeken, hogy az írás íve inkább pozitív legyen a vége felé haladva.

Ott van ez a szerencsétlen írónő, aki kiégett és kínjában fűvel-fával lefekszik. Értsd szó szerint, bár nem tudom, hogy ezen a poszt-apokaliptikus sablonvilágon nő-e fű, de ha nem, pár száraz szálat biztos találni valahol, betömködési céllal. Most komolyan, lemegy a tengerpartra, ahol a tengerpart mocskát túrja egy tisztítórobot és – nem tudom szebben kifejezni, előre is szappant a számba – megdugatja magát vele. A tisztítórobot persze humanoid forma, mert az a legideálisabb a feladatához, és egy olyan szondával dugja meg a nőt, amivel valószínűleg a víz tisztaságát vagy egyebét vizsgálja, tömör erotika és higiénia az egész. Poszt-apokaliptikus mocskos tengerpartot még nem láttam, de a szerintem a pesti dunapartról is kevés olyan fallikus formájú eszközt lehetne felszedni, amit egy nő (akármilyen) szívesen használna a regényben leírt célokra. Vagy csak én vagyok túlzottan tisztaságmániás, vagy szegény hölgyünk beteg perverzitását nem tudom hitelesen átélni, nem tudom. Mindezt kezdőjelenetben, bár mondjuk a borító alapján ez nem érhet meglepetésként senkit. Ezután a nő hazamegy és beveti magát a fürdőbe – gondolom, felére akarja csökkenteni a már beszerzett fertőzések számát, bár kissé aggódtam, hogy tart bent alig használt vécékefét vagy csőgörényt – és ott észrevesz egy legyet, amit a poszt-apokaliptikus mocskos tengerpartról hozott fel magával a város elit felső részébe. (Alul a mocskos lúzerek laknak, felül az életképtelen, de szemét gazdagék, és jól el van zárva egymástól a két városrész, legalábbis egyelőre.) A légy izgalommal tölti el, kiemelten az, hogy nemrég még a mocskos tengerparton dagonyázott a lábaival, mind a hattal. Gyorsan meg is csonkítja szegény állatot, majd a szárnyaitól megfosztott legyet a lábai közé teszi, hogy a már mélyebben is megismert tengerparti mocsokkal borított apró lábaival tapicskálva a csúcsra repíttesse magát vele. Na itt ért össze bennem mindaz, amit a női lélekről, anatómiáról, higiéniáról, logikáról és esztétikai élményről botor módon tudni véltem, és egy időre pihentettem a könyvet.

Oké, értem én, azt kell ábrázolni, hogy az írónő nem százas, kiégett, megcsömörlött, hülyeségeket csinál, szánalmas, stb. Vagy lehet, hogy nem ez volt a cél, de jobb híján erre tippelek. De ezt így telibe a képembe, kukásrobotostól, szennyeslegyestül, ráadásul éhgyomorra (ezzel indul a regény), az kicsit túllövés a célon. Mondom ezt szubjektíve. Persze ez maradjon az én egyéni szociális problémám, vannak, akik még ennél is durvább dolgokra buknak, lelkük rajta. Ami viszont bosszantó, az az, hogy azért a regény nem végig ez, tehát az elején felvillantott kép nem fedi le azt, ami utána következik, ráadásul semmi olyat nem közölt, amit ne lehetett volna finomabb eszközökkel, esetleg sejtetve ábrázolni (ami sokszor többet mond), ezzel a kakukaszexes jelenetsorral viszont ragyogóan elérte, hogy az egész Kvartettet ezzel minősíthessék. (Ráadásul jogosan.) Anno a Hungaroconon kérdezgettem, hogy mi ez a Kvartett, amit egyes – hamis – kiszivárogtatások egyenesen meglepetéskönyvnek, potenciális ZSP-esélyesnek mondtak, és ami a válaszokból megmaradt, az az, hogy ebben lesz a nőnek egy légytől orgazmusa. Sex sells, ugyebár. Vagy mégsem. Inkább sex flies.

Pedig vannak nagyon jó részek is a regényben, de… De igazából szerintem az egész írónős részt ki kellene vágni a susnyásba, jó, elindítja a hágatással a robot azon az úton, hogy felfedezze az áramkörei mélyén élő embert, aki aztán a fináléban jól rátalál majd a régi szerelmére (ma már a robotok sem hűségesek…), aztán ezzel nagyjából ki is merül a szerepe a nagy egészhez viszonyítva. A vesszőfutása a mélybe süllyedve egy idő után már unalmas, hacsak azt nem vesszük, hogy fizikailag kb. a terminátorra hasonlíthat a sérüléstűrő képessége, mert ami vért elpotyogtat útközben, illetve amiken keresztülmegy (meg a fél alvilág, ami egy fél éjszaka alatt síkosító nélkül keresztülmegy rajta) az egy osztag szuperkommandósnak is betenne, ráadásul a tömeges megerőszakolása után még késel, aztán simán felkapaszkodik egy betört üvegtetőn, utána kicselezi az autóval őt üldöző algonoszt, és átvág a fél városon. De mondom, valószínűleg nekem hiányosak az anatómiai ismereteim. A végén pedig ő is ott van, ahol a part szakad, utána meg nagy hatású illegális politikai író lesz belőle, akit az új diktatúra sehogy sem tud elkapni. (Pedig csak azt kellene lenyomoznia, ki vesz nagy tételben egyszerre kb. hatféle nemi betegség- és kétszer akkora nagyságrendű hüvelyi fertőzés elleni szert, miközben pszichiáter segít neki feldolgoznia a poszt-traumatikus szindrómáját.) Mindegy, nem ragozom ezt tovább, ennek a nőnek max. kis epizódszerep járt volna a saját jogán, a robotnak adott kezdőlökés (-tól kapott kezdőlökések) tájékán, aztán annyi. Nézzük a másik három szálat, amiből minimum kettő megérdemelte volna még a legyes nő által elfoglalt terjedelmet.

Ott a robotunk, amiből (akiből) lehetne valami, ha nem lógna ki állandóan a lóláb. Humanoid, mert ha egy nagy légpárnás félgömb lenne (tengerpartot tisztít), akkor a tizedéig sem jutna a városbeli kalandjainak, de így természetesen fel van szerelve mindennel, ami leendő kalandjaihoz kell. Tipikusan az, amikor egy jó ötletet kiherélnek. Ugye ő az, akinek az elektronikus agyába bekerült egy másik főhős szerelmének elektronikus lenyomata, a harmadik gonosz főhős által, aki egyébként a már kitárgyalt nő exe. A történetek során mindenki valakit-valamit keres, a robot azt, hogy ki a fene tartozik ahhoz a névhez, akit nem tud elfelejteni a nőszondázás óta. Közben követhetjük azt, hogy viaskodik a programja és az emberi énje, persze az utóbbi nyer, mert a szerelem mindent legyőz. Mennyivel nehezebb lett volna megírni azt, hogy egy teljesen célszerű alakú, emberre nyomokban sem emlékeztető és egyszerű feladatának megfelelően egyszerű és célorientált programozással rendelkező bádogdobozba zárva szenved a félig öntudatára ébred e-ember, aztán ebből a helyzetből éri el azt, hogy újra összejöjjön az emberi testben marad szerelmével, aki közös gyermeküket várja, miközben aktívan küzd a túlélésért. Ehelyett robotunk (miután megszeretgette az írónőt, bár maga is csodálkozott rajta) nyakába veszi a várost, tud képernyőn keresztül kommunikálni (de az MI-je ellenére közvetlenül nem tud szavakat kiadni a képernyőjére, hanem lenyit hozzá egy billentyűzetet és azon pötyög, ez csak egy kicsit bonyolultabb, mint egy dróttal összekötni az agyát és a képernyőt), de tengertisztító ellenére képes levegőt is tisztítani, méghozzá olyan sebességgel, hogy a nyakában csimpaszkodó ember életben marad egy túlnyomásos, mérgesgázzal teli gázvezetékben is. Ezt a robotot nem tisztításra tervezték, hanem arra, hogy képes legyen végigvinni a neki kijelölt kalandokkal tarkított pályát a Kvartettben. Ez elég hamar kiderül és innentől kezdve súlytalanná válik az egész története, ha látszik rajta, hogy ehhez a történethez tervezték, akkor miért kellene izgulni érte. Pedig tényleg sok potenciál lapult benne.

A kedvenc karakterem a várandós lány volt, aki eltűnt szerelmének magzatával lelép a legütősebb alvárosi bandából, mert ennél jobb életet képzel el leendő családjának. Igazából egy bálványozott hős apja, meg van egy sablonvonásokból összerakott bátyja, akivel összeülve közösen elmesélik az olvasóknak, ki is volt az apjuk. Igazából nem az olvasónak mesélik, hanem egymásnak, sokadszor, bár ha az olvasó felvilágosításának funkcióját kivesszük ebből a jelenetből, akkor nem sok értelme marad. Ez így egy ZS-kategóriás megoldás egy annál sokkal többet érdemlő alapötletben, és mint ilyen, ez is bosszantó. Számos más módon át lehet adni ilyen információkat a szereplők előéletéről, hátteréről, akkor miért így?

Ennek ellenére nekem ez a karakter vált a legplasztikusabbá, legélőbbé, bár ebben az is közrejátszhatott, hogy szinte kivétel nélkül lapos sablonszereplők vették körül, így előjött a kontraszt. A hirtelenkedő, egységsugarú bátyó, a hatalommániás bandavezér – a karakterben rejlő potenciált mutatja, hogy ennek ellenére egész jó párbeszédeket is le tudott folytatni velük. Szépen sikerült kidolgozni a motivációit, a vívódásait, az, amikor ellopja az írónő belépőkártyáját, olyan rész, ami magasabb szinten is bőven megállná a helyét. Az írónő és a robot városbeli szenvedése helyett a várandós lány jeleneteit kellett volna mélyíteni, az őt körülvevő szereplőket jobban kidolgozni, plasztikussá tenni, jobban összekavarni a motivációikat, érdekeiket, ellentéteiket-vonzódásaikat. Így is a Kvartett legjobbja, de rengeteg lehetőség maradt kihasználatlan vele kapcsolatban - is.

Végül pedig az írónő exe, aki áttételesen elrabolta a várandós lány szerelmét, majd digitalizálva a tisztítórobotba juttatta valahogy – végső soron Ed az, akinek a kezében összefutnak a szálak. Ő se lenne egy rossz figura, de jóval többet lehetett volna belőle kihozni. Így nem sokkal haladja meg az őrült tudós figuráját, amit néhány (karikírozott?) kellék is kihangsúlyoz, heveny felindulásból elkövetett agyműtétnél szanaszét spriccelő vér meg egyebek. Pedig a vázolt belső-külső konfliktusok felvillantották egy sablonokból induló, de komoly, összetett figura lehetőségét is, de ez azután megmaradt valahol félúton. A szépen összegyűjtött alapanyag ellenére: tehetség, pragmatikus gonoszság, gyerekkori traumák és egy halálos kor, egy (félig lopott) találmány, ami minden írott és íratlan szabályt átlépve örök életet hozhat, konfliktus a felügyelőcéggel, időbeli szorítás és egyre sürgetőbb, meggondolatlan tettekre indító lépéskényszer. Több terjedelemmel és a bepofátlankodó ZS-kategóriás alkatrészek kisöprésével ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni, mint ami végül sikerült.

Tehát a „Kvartett” cím ellenére sok ide ez a négy szereplő, sokat markol, keveset fog vele a szerző. Ehhez a terjedelemhez és alapossághoz elég lett volna a „Duett” is: a várandós lány és az orvos története, akiknél a másik kettő szereplő megmarad annak, ami valójában: epizódszereplőnek. (Fontos epizódszereplőnek.) A két eltérő, de hasonló célok felé (és végső soron egymás irányába) mozgó szereplőn keresztül pedig mélyebben ki lehetett volna bontani nem csak a felvetett kérdéseket, de a város világát is, kalandokban és a horrorisztikusnak szánt elemekben pedig így se lett volna hiány. (Ezek a horrorosnak szánt dolgok így leírva, sablonhelyzetekbe ágyazva annyira nem hatnak, az hogy fröcsög a vér, meg leesik a fél feje agyastól, meg kipukkad a gennymanószökevény algonosz strici zsírgombóca a nyakán… ez számomra nem bizonyult túlságosan borzongatónak. )

A fent vázolt, szerintem a történethez viszonyítva felesleges és indokolatlan hibák, hiányosságok miatt nem jut át a Kvartett azon a Kapun, ami elválasztja az „egynek-jó” SF könyveket a felsőbb világba tartozó kalandtörténetek klubjától. (Nem a „magas” irodalomtól, hanem a minőségi szórakoztató irodalomtól, ami egyszerre tud izgalmas és valamennyire mély is lenni, mesterségbeli botlásoktól mentesen, legyen történetszövésről, belső logikáról, olvasóbarátságról és hasonlóakról szó.) És kár érte, mert az alapanyag jó és a fel-felbukkanó ütősebb részek azt mutatják, hogy a szerző, hacsak nem enged a „már megjelentem, innentől már sínen vagyok” csábításának, ennél még sokkal többet is le fog tenni az asztalra.