Brin novella sok tartállyal
Lassan kikerül a maradék része is a Brin novellának, amit a FicitonKult kezdett el közölni, s amit - némi (nem is némi) sürgetés hatására sikerült végül lefordítanom. Bár nem tartozom a hazai SF-ért önzetlenül tevő felkent apostolok közé, sőt, de ennek ellenére egyből igent mondtam, amikor megkerestek azzal, hogy fordítanék-e nekik, az az egy feltételem volt, hogy _rövid_ legyen. A FictionKult amúgy futtat pár figyelemre méltó projektet, bár inkább csak az irodalmi részre figyelek, de a Kis testvér fordítás meg most a Brin novellák</a> közlése azért nem rossz kezdeményezés. Szóval elvállaltam egy rövid novellát, erre kaptam egy 40 000 karaktereset, ami végül is olvasni tényleg nem sok, de azért nem is az a flashfiction, mint amit a szép emlékű 3000 képviselt. (Amivel kapcsolatban, az évad számát nézve, remélem, hogy nem lesznek az elsőkből utolsók…) De a 40 000 karakter hagyján, ráadásul Brin mester egy hardosabb SF írásáról volt szó, tele olyan cuccal, amit még magyarul se tudtam, hogy micsoda, a wikit bújtam nagyban, de hát tartok tőle, hogy olyan is lett. (Egyetlen szaknyelv van, amihez valamennyire értek, az a teológiai. Nesze nekem.) Az ilyen meg mindig megakaszt, mert szeretem érteni, amit fordítok, és az se mindig segített, ha a homályos részeket hátrahagyva a könnyebbekre koncentráltam, ahol olyan, hétköznapi halandóknak is értelmezhető tevékenységeket végeztek, mint például evés, okoskodás, beszélgetés, sörözés. Nem jó hátrahagyni lefordítatlan szöveget, mert elveszi azt az örömöt, hogy “na, már hét oldal megvan a tizenkettőből.” Mikor - jócskán csúszva és ennek megfelelően égő pofával - átküldtem az anyagot, kértem, hogy valami szakival nézessék át, mert magamat mélyebbre már nem tudom ásni, de az oldalt nem akarom lehúzni. Az újabb részekből kiderült, hogy mi lett ebből.